Tárnok

Weboldal

Községünk kül- és belterülete már az őskor óta folyamatosan lakott. A kitűnő természeti adottságok: a jó talaj, bővizű források és patakok letelepedésre csábították az embereket. Újkőkori leleteket találtak Ötház-pusztán, a Kis-Berki-dűlőben és Berki-pusztán. A rézkorban és a bronzkorban már elég sűrűn lakott volt a környék. Ebből az időből 8 település nyomát találták meg Tárnok területén, amelyek közül a legjelentősebb a Kis-Berki-dűlőben állt, ahol valószínűleg cölöpszerkezetes házakban élt a vadászó, de már földművelést és állattenyésztést is folytató lakosság. Az 1-3. században rómaiak népesítették be. A legenda szerint itt zajlott le 381-ben a hunok és a rómaik között a véres tárnokvölgyi csata Pannónia birtoklásáért, amelyről krónikaíróink közül Kézai és Thúróczy is írt. A Zámori-patak völgyében több avar kori falu nyoma ismert, közülük a legnagyobbra a Jobbágyi felső-vető-dűlőben bukkantak. Temetőjüket 1999-2000-ben találták meg a Pusztazámori Regionális Hulladékkezelő Központhoz vezető út építése során, ahol 15 ezer m2 területen 1233 sírt tártak fel Maróti Éva régész vezetésével. A sírok nagy része későavar (7-9. századi), néhányuk koraavar (6-7. századi). A leleteket a szentendrei Ferenczi Múzeumban őrzik. Községünk az Árpád-korban is lakott hely volt a régészeti leletek tanúsága szerint. Az oklevelek 1259-ben említik először a szomszédos Deszka faluval együtt egy határelszántási per kapcsán Tavarnok néven, de a település már ez előtt is létezhetett. (Deszka a Szőlőhegy délnyugati lejtőjén állt, neve többet nem fordult elő a forrásokban.) Tárnok egyike volt a Buda környéki szolgálónépi falvaknak. Nevében őrzi a fejedelmi (királyi) udvarnak beszolgáltatott és raktározott termékekre (élelmiszerek, bőrök, textilek) felügyelő emberek lakóhelyének emlékét. Valószínűleg a kőbányát használták tárolásra. Birtokosai többször változtak. A Somi, Pelsőczi Bebek, Serkei, Szécsi, Héderváry, Vasdinyei Vas családok és 1518-tól a Sárkány nemzetség tudhatták magukénak. A törökdúlás után az elnéptelenedett faluba 1696-ban délszláv családok érkeztek hozzánk Csernovics Arzén, a görög rítusú egyház pátriárkájának vezetésével. Összefoglalóan rácnak nevezték őket, akik között többségben szerbek, kisebb számban bosnyákok és dalmátok (illírek) voltak. A török veszély elmúltával egy részük visszatért hazájába, ezért 1720-ban megkezdődött a gyéren lakott falu újratelepítése. A Felvidékről nagy számban letelepült szlovákok (régebbi nevükön tótok) mellett magyarok és németek is új otthonra találtak a termékeny földekkel körülvett Tárnokon. A birtok urai a Sárkány dinasztia után az Illésházyak voltak, akik többször elzálogosították, Szapáry Péter, Szentmiklósi és Óvári Pongrácz András és utódai is szerepeltek a tulajdonosok között. 1828-ban Batthyány Fülöp herceg kezébe került az érdi uradalom tartozékaként, az utolsó Illésházytól, Istvántól. 1848-ban a Sina családé lett, majd az örökös Sina Anasztázia házassága révén a Wimpffen családé. 1911-től a Károlyiak birtokolták. Károlyi Imre gróftól 1913-ban Üszögi Nagy Sándor vette meg, aki modern gépekkel felszerelt gazdaságot teremtett, szeszgyárat és egy fényűzően berendezett kastélyt építtetett Anasztázia-pusztán, és elkezdte a község jelenlegi arculatának kialakítását az újtelepi és a ligeti terület parcellázásával. Nehéz anyagi helyzete miatt birtokát és kastélyát 1941-ben eladta Juhász István Zoltán mérnöknek, aki 1944-ben nyugatra távozott. A kastélyt a II. világháború után lebontották.